2005 január elseje. Mi a fenét keresek én itt? Taposom a ragadós dágványt, csizmámról percenként kell lerugdosnom, mert már lépni sem tudok tőle. Kint voltam a terület egy távolabbi pontján, a lábon maradt kukoricánál, mert ott sejtem a disznókat. Találtam is egy nyomot, előző éjjeli lehet, mert eső is esett még előtte, az este. De nem hallottam semmit, hiába ültem-ácsorogtam ott négy órát. Csak őzekkel volt tele a környék, úgy magába szívta őket a kukorica, mint szivacs a vizet. Most meg le akartam rövidíteni az utat a kocsiig, de nem elég, hogy ragadok a sárba, a köd leszállt, az irányt is elvétem: kb. 45 fokkal jobbra tartottam végig, tettem egy felesleges félkört. Ahelyett, hogy a jó melegben otthon olvasgatnék, vagy fene tudja mi jót csinálnék, itt nyúzom magam. Ha nem ismerném eléggé a területet, még el is tévedtem volna ebben a sötét ködben. Amint kiértem a dűlőre, el kellett mennem szétnézni, melyik irányba is induljak? De szerencsére hamar rájöttem, hol is vagyok. Elegem van az egészből, igaz csak magamat szidhatom.
És ekkor jut eszembe egy vadásztársam ( Háger ) derűs története.

A barátai közül egyikük a hegyekben is tag. Ha teheti meghívja őket föntre, hol erre, hol arra vadászni. Már előre fenik a foguk a szalonkázásra is, el is viszi őket becsülettel.
Egy ilyen alkalommal négyen bandukolnak fölfelé, elég mord időben, szeles, szemerkélő esőben. Egymás nyomába lépve haladnak. Az első vadász egy vadváltóhoz ér. Megáll, jól megnézi.

– Szarvas. – Vonja le a következtetést, majd átlépi. Jön a második.
– Nem szarvas ez, hanem marha. – Átlépi ő is, jön a harmadik. Jól megnézi a nyomokat.
– Nem járnak még ki ilyenkor a marhák. – Mire a negyedik:
– Csak az ilyenek, mint mi!

Nem is vagyok már olyan rosszkedvű. Akadnak mások is ilyenek, mint én meg ők, még ha a mai vadászok között, sajnos mi vagyunk is kevesebben. Szinte jókedvűen érem el a kocsit, észre sem veszem, milyen gyalázatos az út hazafelé. És otthon valahogy sokkal jobban esik a vacsora, meg az otthon melege, mintha ki se mentem volna.